Nyaralásunk azzal indult, hogy Velencén töltöttünk 3,5 napot. Leérkezésünk során sokkolt minket ahogy egy széles, és igencsak gyorsan hajtó kocsi előttünk őzgidával ütközött. Mi is majdnem céltáblája lettünk egy másiknak. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az őz fejét ütötte meg a kocsi eleje, így ő nem érzett sokat az elkövetkező – számunkra őszhajszálakban megmutatkozó évekig tartó – pillanatokból. Síri csönd ült az utasterünkre. Mindenki próbálta feldolgozni a látottakat. Aztán végül megtaláltuk a hangunkat, és együtt is megbeszéltük. Ilyenkor ami nekem átfut az agyamon, hogy ennyi az élet. Két pillanat és már vége is, még ennyi sem kell hozzá. Főleg hogy most a filozófiai regényemet olvasom ezen a szálon elindulva hónapokig lehetne eszmecserélni az élet értelméről, a mi létezésünk kulcsáról, felsőbbrendű lény létezéséről, céljáról, mibenlétéről.

A nyaraló kapujában egy sötét macska várt minket, óvatosan közeledett, hízelegni próbált. Mi még nem voltunk rá nyitottak. Aztán hogy egész este kitartóan szerenádozott a mi alvásunkhoz, egyszer hallottuk harcolni is, már felmerült bennünk, hogy neki aztán nincs hova mennie. Másnap reggel megláttuk mennyire szép kis macska, ezüst-szürke volt, de nem az a testes fajta, a lábai alján és az ívben megtört farka végén volt pár-pár fekete csík, mely keverék létére utalt. Nagyon hízelgett, és nekünk bűntudatunk volt enni az erkélyen, tudva, hogy neki aztán elég régóta nem volt már kajája. Így megkapta lelkes felajánlásból a Niától kapott egyik doboz kefírt. Olyan lelkes lefetyelést régen láttam már. Megreggeliztünk, hajam megrövidült, és ő végig körülöttünk volt, nem hagyott minket magunkra, és a kertből se távozott el egy pillanatra sem. Kifeküdtünk a napra, és ő az árnyékból figyelte, miért jó ez nekünk. Aztán délelőtt kikísértük Niát az állomásra, megnéztük a nagy Velence-kapu építésének siralmas állapotát (nem is örülünk neki, és eléggé rendesen csúsznak vele). Mikor visszaértünk a macska az egyik tuja aljában feküdt, hűsölt. Amikor ebéd után mentem ki újra napozni, viszont már a matracon hasalt és engem nézett. Mellé feküdtem, és olvastam, ő meg lelkesen dorombolt, dörgölőzött mindenemhez amit csak ért, fejemhez, lábamhoz, épp csak rám nem feküdt. Aztán kényelmesen elaludt. Készült róla video és készült róla fénykép is. Kleopátra nevet kapta, mert olyan előkelő, és olyan értelmes macska. Egyszer akart csak beszökni, utána hogy kiküldtük, már a nyitott ajtón nem jött be. A matracon fekvést mikor megláttam, hogy utánozott minket, csak meglepett. Menhelyt értesítettük, és kértük, hogy jöjjenek érte minél hamarabb, mert a héten vagyunk csak itt. Következő napra ígérték magukat. Férjem időnként megijedt, hogy a macska most fog magunkra hagyni minket, de én még a kertből se láttam kimenni, nem hogy, itt hagyjon minket. Többször kért enni, és kapott is. Ami számomra meglepő volt, hogy a vizes tálkát totál érintetlenül hagyta.
Következő nap reggel az erkélyen a mi székünkben a matracon feküdt, mikor 8 kor felkeltem, és megnéztem, hogy van. Hát természetesen éhes volt. Vemhes is volt, nekem nagyon gyanús volt minden esetre. Kapott tejfölt, mert annyi maradt. Aztán friss pékáruért a boltba mentünk, és vettünk neki egy egynapos kajacsomagot. Párom a lazacossal viccelődött, én a marhára szavaztam, de a halat is szívesen adtam volna neki. Aztán megérkezett a befogó – telefonon ideszólt, hogy indulna, és van-e még macska. Természetesen volt macska. És gyorsan meg is érkezett. Keveset beszéltünk, Székesfehérvárra vitte a Hérosz Állat Menhelyre. A kajával előcsaltuk Kleót, aki még sose bújt el így a bokrok alá, mint mikor ez a kedves fiatalember megérkezett a ketreccel, de nem volt komoly baj, hoztuk a kaját, amiből már kapott kicsit, és elő is csaltuk vele. Aztán ahogy befejezte, közben tűrve a simogatást fel lett kapva, és a ketrecbe lett rakva. Kicsit elszorult a szívem, ahogy nyávogott és keresett minket, hogy ne engedjük ezt. Így volt neki a legjobb, így volt esélye kertes házba kerülni, egy kedves családhoz. A befogó is mondta, hogy szerinte örökbe adható. Tényleg nagyon értelmes, és szelíd macska, látszik hogy volt gazdája, ki tudja hogy keveredett hozzánk – kirakták, vagy elszökött-eltévedt, nyaraláskor elcsatangolt, és a gazdik meg itt hagyták, stb. Az viszont látszott rajta, hogy elég régóta, akár egy hónapot is rásaccolnék, nem nagyon törődtek vele. Most is szerencséje volt, hogy nem bátyámék jöttek le a kutyával. Hát így lett, hogy ahogy jött, úgy Kleó el is hagyott minket. Ha rajta múlik nem így történik persze, de hova is vihetnénk mi őt haza, egy 10. emeleti kis lakásba, ahonnan azért nagyot lehet esni az erkélyekről, ráadásul hogy szellőztetünk, ha bármikor felugorhat, és kieshet az ablakon... Ez nem lett volna megoldás, holott mind a ketten nagyon szívesen megtartottuk volna, ebben egyetértettünk.
A történet szépsége, hogy alig 50 perccel később a befogó felhívta páromat, hogy közölje, a macska házhoz kikerült. Megérkezett ugyanis egy család, kutyát keresve a menhelyen (a macskáknak egy másik telepen van a helye), és ahogy Kleót meglátták, őt akarták hazavinni. Nagyon rendes volt tőle, hogy felhívott minket, nekünk meg nagyon jólesik tudni, hogy jó döntést hoztunk, és kis macskánk, aki kerek 36 órát töltött el társaságunkban, jó kezekben van. Igaz hogy állatorvosi ellátásra szorul, de boldog élete lehet. A mi emlékeinkben biztos hogy megmarad, minket meg reméljük, hogy ő gyorsan el fog felejteni :D